A hódok valójában afféle mini tájépítészek.
Amikor gátakat építenek egy patakon vagy kisebb folyón, lelassítják a víz áramlását és új mocsaras, lápos, vizes élőhelyeket hoznak létre. Ezek a területek elképesztően sok szenet képesek megkötni. A víz alatt lassabban bomlanak le a növények, az elhalt ágak, levelek és egyéb szerves anyagok, így a bennük lévő szén hosszú időre a talajban és az üledékben marad, nem kerül vissza a légkörbe szén-dioxidként.
Egy friss svájci kutatás szerint egyetlen hódok által átalakított vizes élőhely évente átlagosan nagyjából 98 tonna szenet tudott megkötni. A vizsgált terület 13 év alatt több mint 1100 tonna szenet raktározott el, ami akár tízszer több lehet, mint egy hasonló, hódok nélküli folyószakasz esetében. 
A kutatók azt is megfigyelték, hogy a hódgátak mögött felhalmozódó üledékek sokkal több szenet tartalmaznak, mint a környező erdős talajok. Egyes mérések szerint az ilyen üledékekben akár tizennégyszer több szervetlen és nyolcszor több szerves szén halmozódhat fel, mint a közeli, érintetlen területeken. A holt faanyag, az iszap és a növényzet együtt egyfajta természetes szénraktárként működik. 
De nem csak a szénmegkötés miatt érdekesek. A hódgátak segítenek visszatartani a vizet aszály idején, csökkenthetik az árvizek erejét, tisztítják a vizet és rengeteg állatnak teremtenek élőhelyet. Ahol megjelennek, gyakran nő a madarak, kétéltűek, rovarok és halak száma is. Egy angliai projektben például már egyetlen év alatt látványosan megnőtt az ott élő fajok száma, miközben a gátak a környék elárasztását is mérsékelték.
Persze a képlet nem ilyen pofon egyszerű, hiszen bizonyos vizes élőhelyek metánt is kibocsáthatnak, ami ugye szintén erős üvegházhatású gáz. A jelenlegi kutatások szerint viszont a hódok által létrehozott rendszerek összességében még így is több szenet kötnek meg, mint amennyi káros gázt kibocsátanak, tehát nettó pozitív hatásuk lehet a klímavédelemben.
