51 éve született ifjabb Ocskay Gábor, a székesfehérvári jégkorong örökös kapitánya, az Alba Volán legendás centere, a magyar hoki ikonja, akinek szellemisége és öröksége ma is elevenen él.
Nincs mese ifjabb Ocskay Gábor beleszületett a jégkorongba. Miután felsőbb utasításra 1977-ben a Budapesti Volán SC jégkorong szakosztálya áttette állomáshelyét Székesfehérvárra, és édesapját bízta meg azzal Grosics Gyula klubelnök, hogy letegye a koronázó városban a sportág alapjait azzal lényegében, eldől az utód sorsa is. Már kétévesen ott csúszkált a jégen, míg az első korcsolyáját négyévesen kapta. Kétségtelen, hogy számára a jégpálya volt a természetes közeg, bár kipróbálta magát a futball és a kosárlabda pályán is –ahhoz is volt tehetsége. Pedig nem volt egyszerű a jégen, hiszen állandó „ellenőrzés” alatt állt. Apja sokkal többet követelt tőle, mint társaitól, és annak ellenére, hogy egyre jobban ment a játék – az atyai dicséret rendre elmaradt. Persze szigorúan pedagógiai meggondolásból, mert idősebb Ocskay legbelül hihetetlenül büszke volt fiára. Tizenöt évesen aztán a családi költségvetésből bőségesen áldozott Gáborra. Már az „átkosban” sem számított olcsó sportágnak a hoki, ám a huszonötezer forintot kóstáló profi korcsolyát megérdemelte a fiú. Más kérdés, hogy akkoriban a kelet-német autóipar csodamasinája, a Trabant negyvennyolcezer forintba került az egyetlen magyar autószalonban, a Merkúrnál. Gábor jól nevelt gyerekként átlátta ezt az aránytalanságot, és vissza akarta adni az ajándékot, de erről persze szó sem lehetett.
És, az örök játszótárs! Már-már legendás, ahogy az újságírók által „ikerpárjának” nevezett Palkovics Krisztiánnal hétévesen megismerkedtek. Már akkor tudták, érezték, hogy ezt a köteléket csak egy dolog választhatja el… Az első edzésen egymás mellé kerültek, talán nem véletlenül, hiszen a szülők egy munkahelyen dolgoztak, és úgy gondolták mindkét srácnak könnyebb lesz a beilleszkedés. Mindenesetre, ahogy a két kissrác szép lassan felnőttkor küszöbére lépett, úgy vált egyre világosabbá, hogy ők ketten a világot is megválthatják: „érezték”, kiegészítették egymást, elválaszthatatlan párt alkottak. Így volt ez a fehérvári utánpótláscsapatokban, majd a különböző korosztályos válogatottakban is. Nem kellett mást tennie Palkónak csak elindulni az ellenfél ketrece felé, fel sem nézett, mert tudta, hogy érkezik a küldemény – pontosan a botjára „ragasztva”, és onnantól már csak egy feladata van – értékesíteni a helyzetet. Hányszor, de hányszor eljátszották ezt! A vetélytársak tudták, persze, hogy tisztában voltak ezzel, de az „ikerpár” mindannyiszor kifogott rajtuk…
Aki ismerte ifjabb Ocskay Gábort tudta, hogy csupa szív, szeretetre méltó fiatalember, akit nem változtattak meg a sikerek – annak ellenére, hogy pályafutása alatt szerencsére volt benne része bőven. Szép lassan haladt előre azon a bizonyos ranglétrán – előbb az ifjúsági, majd a junior- és a felnőtt válogatott meghatározó játékosává nőtte ki magát, a nemzeti együttesnek és az Alba Volánnak – amelyhez mindig hű maradt – ő volt a szíve, a lelke, a fehérváriak kilenc bajnoki címéből vállalt részt.
Számtalan esetben mutatott példát, ám talán a 2002-es Divízió I-es világbajnokságon nyújtott teljesítménye az egyik legemlékezetesebb. A dánok elleni, az „A” csoportba jutást eldöntő mérkőzésen elvileg súlyos térdsérülése miatt nem játszhatott volna, de összeszedte magát, bár az orvosok óva intették a jégre lépéstől, mégis ott akart lenni a társak között. S korántsem rajta múlott, hogy akkor legjobbjaink lemaradtak a felsőbb osztályról. Majd jött a rémálommal teli 2004 ősze. Kiderült, hogy baj van a szívével. Az orvosok egyöntetű állásfoglalása szerint fel kellett volna hagyni a versenyszerű sportolással. Hosszú heteken keresztül vizsgálták, de Dr. Papp Lajos az ország egyik legelismertebb szívspecialistája zöld utat adott a játékosnak. Igaz azzal a feltétellel, hogy negyedévenként ellenőriztetni kell a szívét. Aztán hat évvel a fehérvári vb után valóra vált az álma, és a szapporói Divízió I-es világbajnokságon kiharcolta a magyar válogatott az „A” csoportos részvételt. Minden adott volt tehát ahhoz, hogy 34 esztendősen, közel kétszáz válogatott meccsel a lábában megmutathassa magát a hoki világ legrangosabb megmérettetésén.
Sajnos azonban ezt már nem érhette meg… Pedig boldogan ünnepelte kilencedik aranyérmét, s borzasztó abba belegondolni, hogy nem adatott meg ennek a fantasztikus sportolónak, hogy élvezhesse azt, amiért gyerekkora óta küzdött. Néhány nappal később a bajnok szíve örökre megpihent. Emlékét, és nevét szeretett klubja és az a jégcsarnok őrzi, melyben számtalan nagy csata részese volt.
Ma lenne 51 éves… Boldog születésnapot az égi jégpályán, Kiscsicsó!
Káldor András
